2/1. A betelepítéstől és a XX.század
Schatzi 2006.03.09. 08:37
2.3. A betelepítéstől a XX. sz. elejéig
2.4. A két világháború
2.5. 1948-tól napjainkig
2.3. A betelepítéstől a XX. sz. elejéig
A betelepítést követően 1785-ben a II. József által elrendelt népszámlálás konkrét adatokat nyújt a község lakosságának lélekszámáról és összetételéről. Az összlélekszám 722 fő. A szociális megoszlás a nyilvántartás szerint a következőképpen alakult: 2 pap, 14 polgár, 32 telkes gazda, 40 polgári-paraszti örökös, 89 zsellér, 53 egyéb. Emellett volt még 138 gyerek és 354 nő, akiket nem soroltak be a csoportokba.
Az 1. összefoglaló diagram (Hutterer 1990:16) a lélekszám alakulását mutatja az 1785-ös népszámlálástól napjainkig.
Az időről időre megállapítható népességcsökkenésnek különböző okai voltak. 1829 és 1857 között például kolerajárvány ütötte fel a fejét, habár a szomszédos településekhez viszonyítva Nagytevelen nem végzett akkora pusztítást.
A századforduló táján jelentős volt az amerikai kivándorlás. Ezzel társult a magas halálozási arány, ami elsősorban a TBC-nek volt tulajdonítható. A halálozási arány 1900/1910-ben 26‰, 1921/1930 még mindig 21,5‰ volt. Ennek oka a kedvezőtlen lakáskörülményekben keresendő: a község lakossága kb. 150 lakásban – mivel az első szobát nem használták alvásra - 150 hálószobában élt.
A lakóépületek száma 1869-től 1949-ig a következőképpen alakult. Az 1. táblázat arra is utal, hogy Nagytevelen sokáig a nagycsalád volt a szociális alapegység. (Hutterer 1990:19)
Az 1848-as forradalom és szabadságharc idején a nagyteveli „svábok” is kivették részüket a magyar hazáért való küzdelemből. A magyarországi németek többsége ugyanis valóban új honra lelt itt és Magyarországot tekintette hazájának.
Ebben az időben Pápa volt Veszprém megye legnépesebb települése, így elkerülhetetlen volt, hogy a forradalom szele elérje a várost és környékét.
1848 tavaszán összeírták a nemzetőrség pontos létszámát és országos nyilvántartásba vették. Ebből a nyilvántartásból derül ki, hogy Nagytevelről 50 nemzetőr szolgált az ugodi székhellyel létrehozott 36. számú nemzetőr kapitányságon. Ugyanebben az évben a községből 10 újonc vonult be nemzetőrnek.
Miután összeírták a nemzetőrök listáját, 1848 május 21-én Ugodon összegyűltek, közfelkiáltással megválasztották tisztjeiket és kapitányukat a pápai ifjú Fördős Mihályt. Ezután ünnepélyes eskütételre került sor. (H. Szabó 1994:117)
A nemzetiségi viszonyok alakulása is érdekes jellemzője a falunak. A 2. táblázat 1880-1920-ig a lakosság etnikai megoszlását mutatja. (Schnitzer 1928:150)
Szembeötlő, hogy 1900 és 1920 között a német lakosság aránya 87,9%-ról 26,3%-ra csökkent. Párhuzamosan ezzel a tendenciával a magyarságé pedig 11,9%-ról 73,6%-ra nőtt. Ez a tendencia 1941-ben változik ismét, amikor a németség aránya nem kevesebb, mint 79%. Az 1920-as statisztikai adatokat, több bakonyi német településéhez hasonlóan, politikai okokból meghamisították. (Hutterer 1990:18) A valóságban Nagytevel mindig is német többségű falu maradt.
Az 1940-es években volt a következő jelentős népességcsökkenés, hisz ekkor zajlott a kitelepítés. 1946-ban 85, 1948-ban 4 családot telepítettek ki Németországba. Helyükre 56 magyar család érkezett a szomszédos településekről, a Felvidékről, illetve Vas megyéből.
A kitelepített családok névsora a templomban függ.
Ugyanitt emléktábla is található a kitelepítés emlékére, melyet a német kisebbségi önkormányzat készíttetett 1996-ban. Nyulasi József fafaragó munkája.
A tények azt mutatják, hogy az ideérkezett 56 család nem volt képes betölteni a kitelepítettek után megmaradt űrt. Ez a mai napig is érezteti hatását.
2.4. A két világháború
Az első világháború Nagytevelt érintő eseményeiről nem sok dokumentum maradt fenn és kevés azoknak a száma, akik még vissza tudnak emlékezni ezekre az eseményekre. Ők is többnyire szüleik, nagyszüleik elbeszélése alapján tudnak, főként a saját családjukat érintő eseményekről beszámolni.
Waldmann Ferencné (sz. Hack Teréz, 1911-) a következőket mesélte:
„A szüleim elmondásából tudom, hogy az első világháború is milyen borzalmakkal járt. Édesapám Léván állomásozott, mielőtt a frontra indult. Írt is haza levelet, erre édesanyám két nővéremmel meglátogatta, hogy legalább a nagyobb gyerekeket lássa, hisz nem tudhatták, hogy visszatér-e.
Tél volt. Apáméknak nem volt vastag, meleg takarójuk. Kint a fronton úgy védekeztek a hideg ellen, hogy a vékony takaróval betakaróztak és a rájuk hullott hó védte meg őket a fagyhaláltól. Az élelmiszerellátás is nagyon rossz volt.
Részt vett egy olyan véres ütközetben, hogy senki nem gondolta, hogy hazatér onnan. Nem emlékszem, hogy apám említette volna az ütközet helyét.
Szerencsére túlélte és hazajött. Egy-két alkalomtól eltekintve nem szívesen beszélt a háborúról.”
Ez a beszámoló jellemzi az akkori magyar hadseregen belüli viszonyokat. Valószínűleg a többi nagyteveli katona is hasonló körülmények között harcolt.
Az első világháborúban 28 nagyteveli férfi esett el, akiknek emlékét a templom falán található emléktábla őrzi.
A táblán a következők szerepelnek:
Hazájukért haltak hősi halált
1914-1918
Amtmann János, Babits András, Babits Imre, Babits József, Borbély Vince, Freund Ferenc, Heizler János 141.hsz., Heizler János 67.hsz., Heizler János 75.hsz., Horváth János, Kálmán Sándor, Klein János, Mayer Antal, Mayer József, Mátz Mihály, Meilinger József, Présing Tamás, Proszt Pál, Schell József, Steiner János, Steinmacher Vendel, Tóth József, Trosits Bálint, Trosits József, Unger Ignác, Unger János,
Unger Sebestyén, Waldmann Ferenc,
Férfi életet hoztunk áldozatul érted:
mi csak röpke imát kérünk emlékül tőled.
A ’30-as évek közepétől a magyarországi német falvakban, így Nagytevelen is, egyre gyakrabban jelentek meg agitátorok, akik a nemzetiségi lakosságot arra ösztönözték, hogy minél nagyobb számban lépjenek be a Volksbundba.
Munkájukat német nyelvű naptárak árusításával kezdték, a nemzeti érzésekre apelláltak. Tevékenységük az 1941-es népszámlálásban csúcsosodott ki, amikor több, németek lakta településen ugrásszerűen megnőtt a magukat német nemzetiségűnek vallók aránya.
Unger Istvánné (sz. Schweighoffer Matild, 1921-) visszaemlékszik, hogy férjének pápai rokona, Böhm nevezetű, járt ki Pápáról Nagytevelre agitálni. A parasztoknak földet ígért és, hogy a mezőgazdaság gépesítve lesz. Ennek következtében a faluban többnyire a szegényebbek léptek be, akik számára az ígéretek kecsegtetőek voltak.
A pápai járásban először Nagytevelen alakult Volksbund-szervezet, 1936-ban. Egy Trosits János nevezetű férfi volt a Volksbund vezetője, akit mindenki csak Hannesnak nevezett, a család megkülönböztető neve után.
Ez azzal járt, hogy a falu lakossága két részre szakadt: Volksbund tagokra és kívülállókra. A tagok házaik tűzfalára fekete horogkeresztet meszeltek. A két tábor között éles ellentétek húzódtak, a Volksbund tagok lenézték, és gyakran inzultálták a magyar kormányhoz hű lakosokat.
A környék többi, németek lakta településén csak 1939 után alakultak szervezetek.
A szervezet legfontosabb célja az volt, hogy a fiatalokat megnyerjék, ezért politikai, ideológiai oktatásban részesítették őket. A német nemzetiségű községekben berendezkedett a Volksbund: „Heim”-eket („otthon”) létesítettek, ahol a tagok német nyelven szórakozhattak, „politizálhattak” és kulturális életet élhettek.
Unger Istvánné elmondta, hogy ő egyszer volt gyűlésen az édesanyjával, de mivel az nem helyeselte, nem mentek többet. Nem emlékszik, miről beszéltek a gyűlésen, de énekeltek és táncoltak. A szónokok meg voltak győződve arról, hogy Németország megnyeri a háborút.
Az agitátorok szép szavakkal csábították a fiatalokat a szervezetbe, később azonban áldozatokat követeltek. Több fiatal önként belépett az SS kötelékébe.
Sokkal erőteljesebbé vált az agitáció, amikor 1944. március 19-én Németország megszállja hazánkat, sőt 1944 nyarán megkezdődik a kényszersorozás is. Nagytevelről 30 felnőtt férfit soroztak be a német haderőbe.
A Volksbundon kívül maradottak megalakították a „Hűség mozgalmat”, melynek célja hogy összefogja azokat, akik nem kötelezték el magukat a nácizmusnak. Becsülték és tisztelték a magyar törvényeket, ellenezték a svábok Németországba való áttelepítését.
1944 decemberében felszólították a magyarországi német lakosságot, hogy települjenek „vissza” az anyaországba. Ennek oka valószínűleg az volt, hogy Németország munkaerőhiánnyal küszködött.
A kitelepítés eleinte szépszóval, később, illetve ellenállás esetén kényszerrel történt. Fegyveres német katonák járták a településeket és indulásra kényszerítették a lakosságot.
Nagytevelen azonban a Kitelepítési Bizottság végezte a kitelepítést. A többség próbálta elkerülni a kitelepítést. Sokan kórházi beutalót hamisíttattak maguknak. A lakosság jelentős része elmenekült, a határban, az erdőkben bujkált. Ennek ellenére a kitelepítést végrehajtották. Sokan ekkor agyvérzésben meghaltak, többen öngyilkosságot követtek el.
Nagytevelről 13 család önként ment el és 89 családot telepítettek ki 1946 nyarától 1948 decemberéig. Akik mégis maradhattak, azokra megfélemlítés, börtön illetve az uradalmi házban ájulásig történő verések vártak.
Magyarország német megszállását követően a Wiking-SS hadosztály egy járműjavító egysége rendezkedett be a plébánia udvarán. A katonák házaknál voltak elszállásolva. Jó kapcsolat alakult ki a katonák és a lakosság között. (Rácz 1970:38)
Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a parancsnokuk egy kegyetlen, durva ember volt.
„Addig járt a padlásra, amíg kolbászt talált. Ha elfogyott, az asztalt ütötte és édesapámékat szekálta azzal, hogy hová rejtették a többi húst. Az inasa egy bécsi ember, a Stefan bácsi volt, aki maga is rettegett tőle. Azt is elmondták, hogy odahaza a családjával sem bánt különbül.”
(Mayer Ferencné sz. Schweighoffer Mária, 1935-)
A Volksbund mindenütt nagy hatalommal rendelkezett. A magyar hatóságok tehetetlenek voltak a szervezettel szemben.
Amikor a nem-Volksbund-tagokat és fiaikat is besorozták, a gannai és nagyteveli szülők felháborodásukban kihallgatást kértek Lakatos miniszterelnöknél, hogy semmisítse meg a besorozást. A küldöttség tagjai Kádi Géza, gannai jegyző, Hujber János, gannai bíró és egy nagyteveli sváb szülő voltak. A miniszterelnök, nem tudott segíteni, hisz hazánk elkötelezte magát Németországnak.
A háború végére a fiatalság színe-java elesett a fronton, sok idősebb is életét vesztette. Nagytevel 29 elesett katonát gyászolt.
A II. világháborús emléktáblán a következő nevek szerepelnek:
Asperl János, Bábics István, Bábics Márton, Bella József, Dani János, Felber Bálint, Gazda Mihály, Hack István, Heizler József, Herber József, Hutter Mátyás, Klein Antal, Klein Ferenc, Meiszburger József, Novák Richárd, Présing Ignác, Peternics János, Reiser Fábián, Reinwald János, Sámel József, Steinmacher Ferenc, Sós György, Szabadics Domonkos, Stark Nikodém, Schweighoffer János, Schweighoffer József, Schuster Mihály, Trosits János, Waldmann Ernő
2.5. 1948-tól napjainkig
A háború és a kitelepítések után a falura sokáig a passzivitás volt jellemző. Ennek okai abban keresendők, hogy a háborúban vesztes német nép identitását igyekeztek elfojtani. Tilos volt a német szó a közterületeken, sőt, a megtorlásoktól tartva, a szülők nem tanították gyermekeiket a német nyelvre, hanem inkább az asszimilációt választották.
Szintén jellemző volt a falura, hogy a kitelepítés után ittmaradottak, vagy visszatértek szétszórva éltek a faluban, hiszen házaikba új lakókat költöztettek. Természetes igényük volt, hogy egymás mellé költözhessenek. Ez azonban nem valósult meg.
Bár az idők folyamán mindenki megpróbálta a saját, vagy családja régi lakóházát visszavásárolni, leginkább az volt a jellemző, hogy igyekeztek megszabadulni mindentől, ami németségükre utalt. Zsákszámra égették el a népviseleteket, a halottakkal eltemették a német imakönyveket.
Az ’50-es évek vége felé kezdtek épülni, ha kis számban is, az új házak és a régieket is gyökeresen átalakították a kor igényeinek megfelelően. Sok esetben ez is arra vezethető vissza, hogy a németes külsőn változtatni akartak.
Máig kiható következménye ennek az asszimilálódási folyamatnak, hogy szüleim korosztálya, a mai 50-esek szinte teljesen gyökértelenné váltak.
Az újonnan betelepített lakosok és a régiek között, a fent említett okokból kifolyólag éles ellentétek mutatkoztak.
Az idetelepített új lakók azonban hamar felismerték, hogy a település adottságai nem kedvezőek; a határ nem túl termékeny, munkalehetőség alig van, az őslakosok nem fogadták be őket. Ezért a többség néhány év múlva elköltözött a faluból, a szomszédos Pápán vagy akár Budapesten kerestek jobb lehetőségeket, elsősorban az iparban.
A kezdeti ellentétek folyamatosan enyhültek, bár az idősebbek körében még ma is fellelhetők. A második-harmadik generációra azonban már nem jellemzőek az ellentétek. Egyre szaporodtak a vegyes házasságok.
Korábbi tűzesetekhez hasonlóan ebből a korszakból is maradt ránk feljegyzés katasztrófáról, bár ekkor nem a tűz, hanem a víz pusztított. A Bakonyér, mely a község határában folyik hasznot és kárt is hozott a falunak. A malmokat az ér vize hajtotta, de többször kiöntött medréből. Utoljára 1959. július 20-án hatalmas árvizet okozott. Ekkor halt meg Szabó István, akit elsodort az ár.
Ez a probléma akkor oldódott meg végleg, amikor 1982-ben elkészült a víztározó, mely szabályozhatóvá tette a patak vízhozamát.
A következő statisztikai adatok a falu folyamatos fejlődését mutatják (Hamar 1998):
· 1948-ban megindultak a buszjáratok Pápára. Ugyanebben az évben fiókposta és kultúrház létesült.
· Az elektromos áramot 1956-ban vezették be a községbe.
· A ’60-as években megkezdődött az országút építése.
· 1961-67-ig kialakították a könyvtárat, járda és orvosi szolgálati lakás épült.
· 1971-ben megépült a községben az orvosi rendelő.
· 1981-ben bevezették a vezetékes vízhálózatot a községbe.
· 1995-ben kiépült a földgázvezeték-rendszer.
· 1996-ban rákapcsolódott a község az országos crossbar-hálózatra, minden igénylő telefont kapott. 2004-ben csatornáztak a faluban, ezzel a szennyvízelvezetés is megoldódott. A falu a Csót határában lévő szennyvíztisztító állomásra csatlakozott rá.
Ez később a kommunizmusban meg is valósult, de nem a németek által.
|