(Schweighoffer 1990)

Nagytevel környékén Kupon, Bakonyszücsön, Vaszaron, Takácsiban és Pápán is találtak neolit kori emlékeket (Bognár 1943:41). A községben 1932-ben, az út építésekor, gazdag bronzkori lelet került napvilágra.

A római korban a Bakony lábánál elhelyezkedő telepeket a Cimbriana (Veszprém) - Arrabona (Győr) közötti útvonallal összekötő út a nagyteveli hatá­ron keresztül vezetett (Lovass 1937:275-304). A mai út mellett, az ún. „Mitter”-tagon (telekkönyvi nevén Középdűlő) előkerült római pénzek, feliratos már­ványkövek, orsók, karikák és a terület fekvése arra engednek következtetni, hogy ezen a helyen valaha római telep lehetett.

Nem kizárt, hogy a népvándorlás utolsó századaiban szlávok települtek az egykori római település helyére, tény azonban, hogy a frank-avar háború után tömegesen szivárogtak be a pannon-szlovének a környékre (Hóman és Szekfű 1935:76). Ezt bizonyítja, hogy Nagytevel környékén a telepek és a patakok nevei túlnyomórészt szláv eredetűek.

A település maga csak a X.-XI. században jelenik meg. A Honfoglalás második generációja, Árpád unokája, Tarkacsu fia, Tevel idejében magyarság telepszik meg a községben (Bognár 1943:51). A falu róla kapta nevét.

Térjünk ki röviden a Tevel szó jelentésére és alakjaira! Szóalakja a tesz ige jelenidejű melléknévi igenévi alakja egy „l” képzővel. Jelentése: cselekvő, tevékeny (Kiss 1988:54).

Először Tuel formában jelenik meg a Szt. Lászlónak tulajdonított bakony­béli összeírásban kb. 900 évvel ezelőtt (Erdélyi 1903:213). Későbbi alakjai 1240-ben Villa Tevel, 1287-ben Magnum Tevel, 1436-ban Nagytevel, 1666-ban Pusz­tatevel, 1673-ban Nagy- alias Pusztatevel, 1750-ben Teutsch Töbel. (Schweighoffer 1990:26)

A község később királyi birtok lett, majd II. Géza a bakonybéli Szent Mó­ric apátságnak adományozta. Az 1300-as években új birtokosként tűnik fel a zir­ci apátság, melynek nagyteveli jobbágyairól már 1392-ben tudunk. A béli apát­ság elveszett birtokainak jegyzéke a XVI. századtól nem említi Tevelt. A Miksa király által 1575-ben Turi Benedek és Farkas számára kiállított záloglevélben a község a zirci apátság birtokaként szerepel (Horváth 1930:589). A törökök a XVI. sz. 30-as éveiben felégették és a török idők alatt többé nem is épült fel, neve is Pusztatevel lett (Bognár 1943:66).

A község tulajdonviszonyai rendezetlenek voltak egészen 1700-ig. Ekkor Heinrichau[1] apátja megvásárolta a területet, melyről megbízottja, Wabrzig Ábra­hám így számolt be:

„Tevel elhagyott község Pápától félmérföldnyire. Itt állnak még a plébániatemplom romjai, nagy erdeje van, rétjei, termékeny szán­tóföldjei, patakja malom számára. Teljes joggal Zirchez tartozik.” (Schweighoffer 1969/20:14)

A faluba csak 11 évvel később érkeznek meg az első telepesek – sziléziai iparosok és földművesek. A kis csapat a Krajnából csatlakozókkal együtt Nagy­tevelen száll meg[2]. A település kiemelkedik romjaiból (1711) és a XVIII. sz. első felé­ben a szervezkedő ciszterciek főhelye lesz.

2.2. A betelepítés

Magyarország területén már a IX. században éltek németek, de amikor a magyar törzsek erre a területre érkeztek, nem találtak német településeket.

I. István uralkodása alatt, mivel felesége, Gizella bajor hercegnő volt, sok lovag és egyházi személy érkezett az országba.  (Szt. Günter szerzetes, Gizella rokona, Szt. Adalbert püspök, Gizella nevelője (White 1991:249-273))  Nagyban hozzájárultak a kereszténység elterjedéséhez.

A XI. században, amikor Moson megyét IV. Henrik birodalmához csatol­ta, német telepesek érkeztek Nyugat-Magyarországra.

II. Géza idején Erdélyben és a Szepességben szászok telepedtek le.

Az ún. „Ónémet települések” bizonyos előjogokat kaptak:

·         Függetlenek voltak a vármegyétől, csak a királynak voltak aláren­delve.

·         Független bíráskodási és döntéshozatali joggal rendelkeztek.

·         Szász földön magyar nemes nem szerezhetett birtokot.

A középkor óta Németországban tehát a jól ismert kép élt Magyarország­ról: gazdag ország, mely bort, marhát és fémeket exportál. Érthető, hogy Ma­gyarország, mint természeti- és ásványkincsekben gazdag ország, nagyon ked­velt volt. Ezt tanúsítja a XVIII. századból származó kivándorlóének (Koppányi 1991:25).

„Das Ungarnland ist’s reichste Land

Dort wächst viel Wein und Treid,

So hat’s in Günzburg man verkünd’t,

Die Schiff’ steh’n schon bereit.

Dort geit’s viel Vieh und Fisch und G’flüg 

Und taglang ist die Weid’

Wer jetzo zieht ins Ungarland,

Dem blüht die gold’ne Zeit”[3]

A török időkben ez a kép megváltozott. A magyarokat, mint szenvedő, hősiesen küzdő népet nagyra becsülik. A török dúlás után az ország nagy része kihalt pusztasággá lett, ezért külföldről kellet munkaerőt behozni. Ekkor a kö­zépkori németség, Erdély és a Szepesség kivételével, már eltűnt ill. elmenekült az országból.

„A magyarországi németek ősei zömmel a 18. század folyamán érkeztek mai hazájukba”, találjuk a tatai Német Nemzetiségi Múzeum ismertetőjében. Ebben az időben a Habsburg császár (ekkor ő volt a Német-Római császár is) magyar király is volt, ezért a német földbirtokosok megkönnyítették alattvalóik­nak a Magyarországra való áttelepülést.

Néhány magyar egyházi és világi földesúr telepítési ügynököket küldött a Német Birodalomba csábító ajánlattal, hogy parasztokat, kézműveseket toboroz­zanak, akik hajlandóak Magyarországra települni. A földesúr sokat ígért: új ha­zát, földet, néhány adómentes évet és ezek az emberek szabad menetelűek vol­tak. Ezenkívül ígéretet kaptak arra, hogy a szabad évek elteltével is kevesebb terhet kell viselniük, mint magyar sorstársaiknak. A telepesek ezen jogait szer­ződésekben rögzítették (Balogh és Bárdos 1993:17).

A telepesek többnyire a Német-Római Birodalom déli tartományaiból, Baden-Württembergből, Bajorországból és Ausztriából ér­keztek.

A XVIII. században bányászokból is hiány volt, ez megindított egy máso­dik betelepülési hullámot.

1715-re Nagytevel már annyira benépesült, hogy a zirci apátság építésé­hez innen reméltek munkaerőt.

Az első plébános, Schneider Henrik 1717. október 18-án megkezdte a te­veli anyakönyvek vezetését.

1718-ban 23 telkes gazdával, 1719-ben 27 zsellérrel Schneider telepítési szerződést köt, melyben a telepesek jogait és kötelességeit rögzítik.[4]

Ha ketten csinálják ugyanazt, az eredmény gyakran nem ugyanaz. Így volt ez a németek betelepítése esetében is. A község szempontjából igenis jelentős, hogy a ciszterciek telepítették újra, nem pedig a Zichyek, az Eszterházyak vagy bárki más.

A telepesek és a telepítők közötti kapcsolat jóval közvetlenebb, családia­sabb, demokratikusabb volt. Ez több dologra is visszavezethető: A ciszterci rendtagok származásukat tekintve éppúgy egyszerű paraszt- illetve iparoscsalá­dok sarjai voltak, mint a betelepítettek. A telepítők és a telepesek sorsközösség­ben éltek. A török uralom idején az országban a ciszterci élet is megszűnt, ezért a visszatelepült sziléziai ciszterciek telepítők és telepesek is voltak egyben. Gyakori volt, hogy ismerősök, földiek voltak köztük. Együtt vállalták a régi mondásban leírt sorsot: „Der erste arbeitet sich tot, der zweite leidet Not, der dritte erst hat das Brot.”[5]

A származás- és sorsbeli összetartozásnak ez a formája máshol nem ta­pasztalható.

Még egy fontos dolgot kell megemlíteni a betelepítés kapcsán: a Nagyte­velt telepítő ciszterciek a megye többi telepítőjénél tudatosabb és igényesebb hordozói voltak egy haladó mezőgazdasági műveltségnek.

Közmondásos volt mezőgazdasági szakértelmük. Franz Seppelt, Szilézia nagy történetírója szerint Heinrichau érdeme Szilézia számára abban áll, hogy gazdaságai mintagazdaságok voltak, amelyből a sziléziai nép a talajművelés ésszerű módszerét, szőlő és gyümölcstermesztést és a halgazdaság tudnivalóit sajátíthatta el (Schweighoffer 1969/20: 8).

A mai értelemben vett nagyüzemi gazdálkodást folytattak: minden mo­nostor önellátásra volt berendezkedve. Földbirtokain majorsági gazdálkodás folyt szántóval, legelővel, réttel, erdővel, faiskolával, kerttel, halastóval és ma­lommal. Eladásra azonban csak később tértek át, amikor már felesleget is tudtak termelni.